Az ókori egyiptomiak csillagászati ismerete meglepően alapos és magas szintű volt az adott korhoz képest. Például ismerték többek között az Észak csillagát, a Szíriuszt és a Nagy Medve csillagképet. Az egyiptomiak ősidők óta nagy hangsúlyt fektettek a csillagászati megfigyelésekre, ezért az idők során a nagyfokú precizitás szintjére tudták emelni a számításaikat. Az ókori egyiptomi hitrendszer és vallás erősen összefonódott a csillagászati és a természeti jelenségekkel, ezért kötötték például az isteneik mítoszait az égbolt szereplőihez: a fényadókhoz és a csillagokhoz. Az ókori Egyiptom asztronómus tudósai az éjszaka tizenkét órájához tizenként csillagot kapcsoltak, amelyeket „az Ég tizenkét őrének” neveztek el. Ezek a csillagok vezették az elhunyt fáraókat a túlvilág felé, mely során egy fáraó Ré Napisten bárkáján vándorolt át az égbolton. Bizonyos nézetek szerint azért is tájolták a piramisokat a csillagokhoz, hogy az uralkodók lelke könnyebben átérjen a másik síkra, a csillagok közé, avagy a túlvilágra.
A mai kor tudósai többféle nézetet vallanak a piramisok funkciójával és elhelyezkedésével kapcsolatban, de a legismertebb nézet az, hogy a piramisok temetkezési vagy gyógyítói helyek voltak, és a nagy gízai piramisok csúcsai (Kheopsz, Khephrén, Mükerinosz) az Orion csillagkép övének három csillagához (Alnitak, Alnilam, Mintaka) lettek igazítva. Szintén érdekességnek számít, hogy Kr.e. 10 500 körül az Orion öve pontosan olyan szöget zárt be a Tejúttal, mint most a három nagy piramis a Nílus folyóval. A jelen korban ez a három csillag kicsit más szöget zár be a piramisokkal, mint akkor, mivel a földtengely azóta egy kicsit már más szögbe került. Egy másik feltevés szerint Kheopsz fáraó egyszer azt álmodta, hogy vízözön árasztja el a Földet, ezért menedékhelynek szánta a nevéről elnevezett nagy gízai piramist.
Az ókori egyiptomiak szerint a világ két részből állt: a Káosz ősvizéből kiemelkedő evilág és a nyugati horizonton túli világ, ahol a szellemek és a feltámadt holtak éltek. Ezt szimbolizálta számukra a reggelente Keleten felbukkanó és az esténként Nyugaton lenyugvó, Nut égisten által elnyelt Nap, amely nappal az evilágnak adta éltető fényét, éjszaka pedig a túlvilágot világította be. A két világ közötti egyensúlyra (Maat) mindig is gondosan ügyeltek, nehogy visszatérjen az őskáosz az életükbe. A két világot hídként összekötő kapocs a fáraó személye volt, aki biztonságérzetet nyújtott népének a túlvilágról érkező veszedelmekkel szemben, mivel őt az emberek isteni eredettel és természettel ruházták fel. Ezenkívül az egyiptomiak a mindennapos mágiát, a varázsigéket és a védelmező amuletteket (pl. Hórusz szeme, szkarabeusz, elefántcsont faragványok..stb.) is bevetették a démonok és a gonosz szellemek ellen.
Általános elgondolás volt, hogy a fáraó Hórusz isten földi megtestesülése, aki a halála után az égbe juthatott. Minden uralkodónak az volt a tisztsége, hogy amíg élt, addig Hórusz istenség élt benne, amikor pedig elhunyt, akkor Ozirisz istenséggé lényegültek át.
Az ókori egyiptomiak hittek a fizikai test halála utáni feltámadásban, ezért is balzsamozták és mumifikálták az emberi testet, de a feltámadás előtt a léleknek el kellett számolnia az életével és a tetteivel. Ezután, az igazság felderítése végett Hórusz (Ozirisz isten és Ízisz istennő fia) vezetésével az emberi szív egy mérlegre került, aminek a másik serpenyőjében lévő Maat, az igazság istennőjének szobrocskája, mint a Kozmikus Egyensúly szimbóluma, adta a viszonyítási alapot a méréshez. Ha a szív nem ment át a teszten, azt jelezte, hogy tele volt nehézséggel, bűnnel, hazugsággal…stb., ezért az illető léleknek ismét meg kellett halnia egy krokodilfejű oroszlántestű szörnyeteg (Amt) bekebelezése által. Ezt követően a lélek gonosz szellemként kísértett tovább. Ha viszont az elhunyt szíve jóságosnak találtatott, a lélek újra feltámadhatott és átléphetett a Paradicsom jellegű idillikus Nyugatra, Ozirisz isten (az ország első uralkodója) csarnokába.
Az egyiptomi mítoszok kezdetben szájról szájra terjedtek, majd az egyeduralmi rend hanyatlása környékén, i.e. 1780 körül kezdtek feljegyzésre kerülni. A mítoszok és a legendák tartották fent azt a hitrendszert és világnézetet, amelyben az egyiptomiak éltek. A népességnek csupán ezreléke tudott írni és olvasni, ezért a földműveléssel foglalkozó emberek a szabad idejükben történetmesélő összejövetelekre jártak. Az iskolai oktatás is nagyrészt abból állt, hogy az ismert történeteket összeírták, de a legendák többségét azért az írnokok jegyeztek fel. Az egyiptomi mítoszok fő célja az volt, hogy az emberekkel megismertessék a világ keletkezésének részleteit, a halál utáni létezés mikéntjét, valamint, hogy elrettentő példákkal igazolják, miért is érdemes jól viselkedni egy földi élet során.
Nap és Hold mítoszok
Az asztrológia iránt érdeklődőknek talán a Nappal és a Holddal kapcsolatos történetek lehetnek a legérdekesebbek. Az egyiptomi Nap-kultusz kb. i.e. 2600 környékén terjedt el, melynek központja az uralkodók székhelye, Héliupolisz (a Nap városa) volt. A Nap istenség Ré (vagy Rá), megtestesítette az összes Nap fázist: hajnali Nap, reggeli Nap, szikrázó Nap, az eget vörösre festő Nap és a túlvilágra alábukó napkorong. Az egyik mítosz szerint a Napot Khepra a kozmikus szkarabeusz bogár tologatja fel lábaival a látóhatár fölé. Az első napsugarat úgy nevezték, hogy „Ré, aki a horizont Hórusza”. Hóruszt gyakran sólyomként rajzolták le, akinek a szárnytollai szimbolizálták a Nap sugarait. A Nap ereje a mítosz szerint attól növekedett, hogy Ré a bárkájával a középső mennyekbe evezett, majd Atonná (napisten) változik. Az ereszkedő Napnál Ré a nyugati horizont sólyma lett, majd a horizont alá kerülve a szellemek világában Atummá (a teremtés és a teljesség ura, a legfelsőbb isten téren és időn kívül) változott.
Ré, a Nap, a teremtés mítoszokban egy lótuszvirágból emelkedett ki a létezés első földdarabkájából, hogy első sugaraival életet teremtsen a Földön. Az első élőlény egy benu madár volt (főnixként), majd Ré megteremtette a levegőt (Su) és a vizet (Tefnut) is. Su és Tefnu voltak az első testvérpár, akik egymásba is szerettek, majd két gyermekük született, Geb és Nut. A testvérpár szintén egymásba szeretett, amit az apa, Su nem nézett jó szemmel, ezért elkülönítette őket. Geb lett a föld istene, Nut az égbolté, és kettőjük között az apa, Su levegőként választotta el őket egymástól. Az éjszakai égbolt csillagai Nut istennő ruháját díszítették. A mellékelt fotón Nut ráhajol a Földre és csak kéz- és lábujjaival érintkezhet szerelmével Gebbel. A két istenség között Su áll.
Ré, a Napisten sem volt túl boldog, hogy éjszakánként a horizont alá kell merülnie, és fényét a másik világba kell vinnie, ezért megbízta a legbölcsebb istenséget, Thot istent, azzal, hogy éjszaka legyen ő a Hold ura, és halványabb fényével, mégiscsak világítsa be az éjjeli égboltot.
Később Nutnak négy gyermeke született: Ozírisz, Ízisz, Széth és Nephthüsz, majd Ízisznek lett egy fia Ozírisztől: Hórusz. Így alakult ki az ősistenek kilencsége, a nagy Enneád (Su, Tefnut, Geb, Nut, Ozírisz, Ízisz, Széth, Nephthüsz, Hórusz).
Amikor Egyiptom ura, Amon-Ré már megöregedett és meggyengült, a legidősebb és legbölcsebb isten Thot azt javasolta neki, hogy vonuljon vissza, de Ré ellenkezett. Thot egyszer azt jósolta neki, hogy Nut az égbolt istennője négy gyermeket fog szülni és az első gyermeke Ré pozíciójába fog kerülni, aki Egyiptom következő uralkodója lesz. Ré viszont megesküdött arra, hogy ez bizony nem fog bekövetkezni, mert nem engedi Nut gyermekáldását sem nappal, sem éjszaka, semelyik hónapban. Ekkor Thot kieszelt egy cselt (Thot istent egyébként Hermésszel/Merkúrral is azonosítják). Kihívta egy táblajáték (szenet) versenyre a Hold akkori urát Honszut, és az volt a fogadás tárgya, hogy ha Honszu veszít, ad a Hold sugaraiból Thotnak. A játékot sorozatban Thot nyerte, így jó sok holdsugarat tudott magának összeszedni, amelyek segítségével teremtett pluszban öt olyan napot, ami se nappal, sem éjszaka nem volt, mégis napok voltak, mivel a Hold fényt biztosított. Ezt az öt napot Thot beillesztette a 360 napos naptári évbe, így alakult ki az év 365 napja. A Hold pedig ettől a pillanattól kezdett el fogyatkozni és növekedni minden hónapban, ezzel kialakítva a ma ismert holdfázisokat és ciklusokat.
Az egyiptomi naptárat egyébként a Nílus áradásához és a Sírius csillaghoz igazították. Három évszakkal számoltak, áradás, sarjadás, forróság, és minden hónap 3×10 napos dekádból állt. Az egyiptomiak foglalkoztak holdnaptárral is, mely során az adott évben előforduló Újholdakat számolták össze (12-13).
folyt. köv. 🙂